Hamarosan látogass vissza, mert itt lesz az új bejegyzésem a belga képregény kultúráról.
Addig találd ki, hogy a népszerű hős, Tintin , volt-e Vietnámban, ahogy a Hanoi piacon állítják?
Egy szarkeverő flamand művész
Sokak szerint Belgium a bizarr hazája. Egyetértek. Ennek legjobb példája Wim Delvoye, a szarkeverő képzőművész, akinek Cloaca nevezetű tudományos műalkotása ételt nyel és fekáliát ürít New Yorktól Budapestig, a múzeumba járók nagy örömére. Aki akarja, meg is vásárolhatja a vákuumcsomagolású végterméket kerek 1000 dollárért. Állítólag sorállás van.
„Abszurd? Gondolj csak egy nagyon gazdag emberre, aki golfozik!"- mondja a 43 éves Delvoye "Rengeteg időt és pénzt tölt el azzal az egy céllal, hogy egy kis labdát egy lyukba jutasson. Az nem abszurd?" Szerintem Wimnek igaza van. Én személy szerint például nem vásárolok se műszart, se golfbérletet.
De zoomoljunk jobban rá Wim Delvoye-ra, aki hajlamos a nevét úgy szignózni, mint anno Walt Disney. Wim híresen bizarr és furcsa humorú belga művész elődök, mint Magritte vagy Ensor, halhatatlan emlőiből szívta magába a meghökkentés iránti hajlamot. Műkritikusként fogalmazva, ahogy azt az Ernst Múzeum honlapján teszik: „Delvoye művészete a paradoxont dicsőíti, mely a belga szürrealista tradíción alapul, két eltérő elem és/vagy idea összekapcsolásán egyetlen műben.”
De mit jelent ez az összekapcsolás a gyakorlatban? Íme egy csokor a művész alkotásaiból:
1. Élő disznókra tetovált Jézus Krisztus, Pokol Angyalai és Walt Disney motívumok
2. Orálisan örömködő párok röntgenképei
3. Segglukak rúzslenyomata luxushotelek fejléces papírján – talán Vonnegut Bajnokok reggelije után szabadon
4. Gótikus katedrálisok csipkeszerű stílusában áttört munkagépek
Kedvet kaptál, de még vannak kérdéseid? Így volt vele az a szkeptikus tévériporter is, aki úgy döntött leteszteli, hogy ha ugyanazt az ételt fogyasztja, mint a Cloaca gép, akkor a gépből és az emberből másnap távozó fekália összetétele megegyezik-e. A minták hihetetlen hasonlósága a vizsgálatot elvégző szakembert éppúgy meglepte, mint a látogatókat a műtárgyat körüllengő szag.
A flamand Gentben élő, szigorúan vegetáriánus (talán az alvégszag miatt !?) művész Belgiumot ideális alkotóműhelynek látja. Miért? „Mert Belgiumban a bizarr normális.” – állitja Wim. „Gentben könnyen találtam vízszerelőt illetve kémikust, hogy segítsenek a fekália-gép megalkotásában. Antwerpenben pedig vasárnaponként mindenki elment a gyerekével megnézni a kiállított szarógépet.” Belgiumban Delvoye egy klinikát is talált, ahol munkaidő után röntgenfelvételeket készíthet barátait szexuális aktusairól, majd a csontképeket gótikus üvegablakokká változtatja. "Belgiumban mi nem vagyunk olyan elbizakodottak, hogy azt gondoljuk, meg tudjuk változtatni a világot." – magyarázza az okát a belgákra oly jellemző rezignáltan rugalmas hozzáállásnak.
Majd folytatja egy HVG-nek adott interjúban: „Nem Gent a kulcs, hanem inkább a flamand és a holland táj. Lapos, szélesen elnyúló. Ha megnézzük a németalföldi festményeket: az ég szürke és szélesen terül el az ember felett. Ránehezedik, lefelé nyomja, az ugyanilyen szélesen és laposan elnyúló föld felé. Az emberek szerények lesznek. Két lábbal a földön maradnak. És szeretik ezt a laposságot. Lapos emberek vagyunk. Realisták. Mint Diogenész: pragmatikusak és cinikusak is. Kis ország, kevés kommunikáció, régi keletű, komoly egyéni szabadság. A föld emberei.”
Hát, kérem, ilyen laposan pragmatikus és cinikus emberek között élünk családommal több, mint 4 éve. Szar ügy. De legalább elszórakoztatnak a bizarr dolgaikkal. És amíg azon filózunk, hogy műtárgy-e a mű trágya, addig se gondolunk a hazai abszurdra.
„Abszurd? Gondolj csak egy nagyon gazdag emberre, aki golfozik!"- mondja a 43 éves Delvoye "Rengeteg időt és pénzt tölt el azzal az egy céllal, hogy egy kis labdát egy lyukba jutasson. Az nem abszurd?" Szerintem Wimnek igaza van. Én személy szerint például nem vásárolok se műszart, se golfbérletet.
De zoomoljunk jobban rá Wim Delvoye-ra, aki hajlamos a nevét úgy szignózni, mint anno Walt Disney. Wim híresen bizarr és furcsa humorú belga művész elődök, mint Magritte vagy Ensor, halhatatlan emlőiből szívta magába a meghökkentés iránti hajlamot. Műkritikusként fogalmazva, ahogy azt az Ernst Múzeum honlapján teszik: „Delvoye művészete a paradoxont dicsőíti, mely a belga szürrealista tradíción alapul, két eltérő elem és/vagy idea összekapcsolásán egyetlen műben.”
De mit jelent ez az összekapcsolás a gyakorlatban? Íme egy csokor a művész alkotásaiból:
1. Élő disznókra tetovált Jézus Krisztus, Pokol Angyalai és Walt Disney motívumok
2. Orálisan örömködő párok röntgenképei
3. Segglukak rúzslenyomata luxushotelek fejléces papírján – talán Vonnegut Bajnokok reggelije után szabadon
4. Gótikus katedrálisok csipkeszerű stílusában áttört munkagépek
Kedvet kaptál, de még vannak kérdéseid? Így volt vele az a szkeptikus tévériporter is, aki úgy döntött leteszteli, hogy ha ugyanazt az ételt fogyasztja, mint a Cloaca gép, akkor a gépből és az emberből másnap távozó fekália összetétele megegyezik-e. A minták hihetetlen hasonlósága a vizsgálatot elvégző szakembert éppúgy meglepte, mint a látogatókat a műtárgyat körüllengő szag.
A flamand Gentben élő, szigorúan vegetáriánus (talán az alvégszag miatt !?) művész Belgiumot ideális alkotóműhelynek látja. Miért? „Mert Belgiumban a bizarr normális.” – állitja Wim. „Gentben könnyen találtam vízszerelőt illetve kémikust, hogy segítsenek a fekália-gép megalkotásában. Antwerpenben pedig vasárnaponként mindenki elment a gyerekével megnézni a kiállított szarógépet.” Belgiumban Delvoye egy klinikát is talált, ahol munkaidő után röntgenfelvételeket készíthet barátait szexuális aktusairól, majd a csontképeket gótikus üvegablakokká változtatja. "Belgiumban mi nem vagyunk olyan elbizakodottak, hogy azt gondoljuk, meg tudjuk változtatni a világot." – magyarázza az okát a belgákra oly jellemző rezignáltan rugalmas hozzáállásnak.
Majd folytatja egy HVG-nek adott interjúban: „Nem Gent a kulcs, hanem inkább a flamand és a holland táj. Lapos, szélesen elnyúló. Ha megnézzük a németalföldi festményeket: az ég szürke és szélesen terül el az ember felett. Ránehezedik, lefelé nyomja, az ugyanilyen szélesen és laposan elnyúló föld felé. Az emberek szerények lesznek. Két lábbal a földön maradnak. És szeretik ezt a laposságot. Lapos emberek vagyunk. Realisták. Mint Diogenész: pragmatikusak és cinikusak is. Kis ország, kevés kommunikáció, régi keletű, komoly egyéni szabadság. A föld emberei.”
Hát, kérem, ilyen laposan pragmatikus és cinikus emberek között élünk családommal több, mint 4 éve. Szar ügy. De legalább elszórakoztatnak a bizarr dolgaikkal. És amíg azon filózunk, hogy műtárgy-e a mű trágya, addig se gondolunk a hazai abszurdra.
„Ez nem egy alma” – Magritte, a Beatles, és az Apple találkozása a boncasztalon.
Ha Sir Paul McCartney-nak festeni támad kedve, ma már nem csak a híres belga szürrealista, René Magritte, összegyűjtött eredeti festményeiből meríthet ihletet. Kedves felesége nemrég megvásárolta neki a rég elhunyt mester festőállványát, sőt szemüvegét is. Ha ez sem segít Paul festői tehetségét kibontakoztatni, akkor semmi. Remélem, a zeneszerzéshez nem kell eredeti Lennon-szemüveget hordania!
Paul McCartney fiatal kora óta nagy rajongója a belgák 1967-ben elhunyt szürrealista festőművészének, René Magritte-nak, aki tapétagyári asszisztensből lett reklámgrafikus és a 20-es években a brüsszeli szürrealista csoport egyik megalakítója. Magritte kispolgári megjelenése és hétköznapi életmódja – amibe te is bepillantást nyerhetsz, ha meglátogatod volt brüsszeli otthonát - szöges ellentétben állt a kortárs celeb-szürrealista Salvador Dali excentrikus, provokatív és figyelemkereső gesztusaival. Bizarr és elmés képeinek popkulturális hatása azonban a 60-as évektől legalább olyan jelentős, mint Dalié, és művészete sokakat, nem csak Paul McCartney-t, ihletett meg.Ismert szürrealista jelszó szerint valami olyan „Szép, mint a varrógép és az esernyő véletlen találkozása a boncasztalon”. Magritte és a popkultúra találkozása azonban nem a boncasztalon, hanem egy lemezborítón történt. Ez nagy hatású randevúnak bizonyult és még a Beatles együttes és az Apple cég 30 évig tartó pereskedésére is kihatott.
Történetünk a festő híres képsorozatával kezdődött, amelyeken különböző tárgyak, köztük egy alma, látható mindig ezzel a felirattal: Ceci n’est pas un(e) .... Ez nem egy ... alma, pipa, stb. Az egyik ilyen almás képe, „This is not an apple” felirattal, szürrealista barátja, Max Ernst párizsi lakásában landolt. Max is szerette a furcsa vicceket és a közös alkotás örömében az ajándék almára ráfestett egy madarat, ezzel az aláírással: ’Ceci n’est pas un magritte. max ernst’.Az alma, mint motívum, aztán többször felbukkant Magritte képein és két évvel halála után egyik zöld almás festménye a Jeff Beck Group legújabb lemezének borítóján tűnt fel. Innentől az alma és egyéb Magritte motívumok popkulturális karrierje megállíthatatlan volt. Számos lemezborítón kívül zeneszámokat, festményeket, filmeket és videojátékokat befolyásolt. Köztük a Beatles zenekar 1968-ban alakult üzleti holdingjának a nevét: Apple Corps. A név sok mindent elárul: a zenekar imádta a szóvicceket és Paul így állított emléket Magritte ’ez nem egy alma’ képeinek. A név ugyanis kiejtve azt jelenti almacsutka, a cég logója viszont egy ép, kerek zöld alma volt. Ismét csak egy játék a valósággal és ami azon túl van.
McCartney a cég megalapításakor ezt mondta: „Megpróbáljuk összehozni az üzletet és a szórakozást. Szerencsések vagyunk, hogy nekünk nincs szükségünk több pénzre. Tehát ez az első vállalat, ahol a főnökök nem a profitra hajtanak. Mi már az összes álmunkat megvalósítottuk. A lehetőséget most másoknak akarjuk megadni.” Aztán Paul kissé szürreálisan hozzátette: „Ez egy gyönyörű hely lesz, ahol gyönyörű dolgokat vásárolhatsz... afféle zabolázott bizarrság .... egyfajta nyugati kommunizmus.”
Paul gyönyörű kommunizmusa hamar véget ért. A cég majdnem szétesett, amikor a laza üzleti modellnek köszönhetően minden arra járó hippit felvettek, akik aztán a cég pénzét drogra, italra, bulira és utazásra költötték. Nem beszélve azokról az álmodozó „tehetségekről”, akik a cég nagylelkű támogatásával igen hamar eltűntek a londoni marihuánás ködben, anélkül, hogy bármi maradandót alkottak volna.
Persze azért volt egy nagy haszna a cégnek: a Beatles tagjai jelentős bevételüket a cégbe csatornázva elkerülték a magas angol adókat és a holding, mint az együttes gazdasági ügyintézője, vígan túlélte a csúnya kommunizmus összeomlását is. A cég, hippik nélkül a menedzsmentben, de az eredeti Apple Corps néven, még ma is fut.
Az Apple név 1976-ig nem okozott problémát, de akkor két kaliforniai farmernadrágos srác egy egészen más céget hozott tető alá: az Apple Computert, ami amolyan kapitalista lázadásként, először a számítógépipart, majd később a zeneipart forradalmasította a Macintoshsal és az iPoddal. A Beatles fiúk hamar be is perelték őket névbitorlásért, a pereskedés tavaly egy részben titkos megegyezés keretében ért véget.
A valóság néha bizarrabb, mint az álmok. Magritte, például, egyszer megfestett egy élethű 500 frankost, rajta a pipázó II. Lipót királlyal. De azt nem gondolta, hogy halála után ő maga fog az új belga 500 frankoson díszelegni. Ilyen tehát van.
De arról még nem hallottam, hogy a Magritte-örökösök perelnék az Apple Corps-t a felhasznált alma-motívum miatt. Vagy a belga almatermelők a Magritte-örökösöket. Vagy a katolikus egyház az almatermelőket, Ádámra, Évára és az almájukra hivatkozva.
De az már tényleg nagyon szürreális volna, nem?
Autós élet a szürrealitások földjén
Olvasom az újságban, hogy Brüsszelben ismét garázdálkodik a terepjáró-ellenes banda. A mellettünk lévő gazdag kerületben egy éjszaka 40, szerintük környezetkárosító, nagyautó 160 autógumiját engedték le. És nem is akárhogyan! Az elvetemült gonosztevők egy-egy borsszemet tettek a szelepsapkák alá, majd visszacsavarták azokat! Így persze több bosszúságot, mint kárt okoztak, de a sajtóvisszhang jól jött a harcukhoz.
Ezek az autók aznap nem sok vizet zavartak a számtalan meglepetést tartogató belga utakon. Kezdjük mindjárt a szenior vezetőkkel. Őróluk azt kell tudni, hogy az ő idejükben az új gépkocsi mellé, mintegy extraként, egy érvényes jogosítvány is járt. Vizsga nélkül. Ez még nem lenne baj, ha az óta megtanultak volna komoly forgalomban vezetni. De nem. Indexet például soha nem használnak – és ebben nagyban hasonlítanak a fanatikus ZOOM vagy Origo olvasókra -, a sávok látványa elbizonytalanítja őket, a kormányt két centiről vizslatják és ölebük nem egyszer a karjukon pihen. Ez azért is aggasztó, mert nincs semmilyen kötelező érvényű orvosi vizsgálat, amely kiszűrné a rosszul halló és látó, öregedő vezetőket. Hallottam egy olyan 92 éves bácsiról, aki komoly orvosi ellenjavallat ellenére francia autótúrát tervezett a kórházi ágyán! Másnap távozhatott és ki tudja most merre jár?
Budapesten megszoktam, hogy bizonyos autóhoz, bizonyos fajta ember jár. Kabrióban például 50 év felettieket otthon nem nagyon látni. Itt viszont nem kevés szépkorú, ősz halántékkal és kellemes nyugdíjjal, jó időben nyitott autókban barnul. Hasonló korú – nem 20 évvel fiatalabb! – párjával együtt.
Aztán ott van az a fránya jobbkéz-szabály, ami itteni partikon külföldiek között elmaradhatatlan beszédtéma. Kicsit úgy, mint a belga szolgáltatások alacsony színvonala vagy a pocsék, hideglelős időjárás. A jobbkéz-szabállyal nem lenne baj, ha nem Belgiumban lennénk. Itt azonban két életveszélyes probléma is van belőle. Az első, hogy minden vacak kis bekötőút kaphat elsőbbséget és a szerencsés autós onnan jobbra, kis ívben, bármikor kifordulhat még a legforgalmasabb főútra is. A másik, hogy egészen a közelmúltig érvényes volt az a szabály, hogy jobbkezes utcából kiforduló autós, ha megáll, akkor bizony elveszti az elsőbbségét. A kettő egyvelege Magritte földjén szürreális szokást szült: ha elsőbbséged van egy kis utcában, akkor jobbra, nagy sebességgel, hajts ki, nem nézve balra, csak mereven előre! Ha egyszer majd Brüsszelben vezetsz, emlékezz erre!
Ha pedig majd parkolni fogsz, arra figyelj, hogy garázs elé ne állj! Még akkor sem, ha úgy tűnik senki sem használja. Komoly büntetésre számíthatsz. Mint az a cseh fiatalember, aki egy házibulin elmesélte, hogy egy nap büntetőcédulát talált a szélvédőjén és besietett a helyi rendőrőrsre reklamálni. A törzs nem volt rugalmas, újra csak azt hajtogatta, hogy garázs elé állni tilos és büntetendő. Pedig a cseh pontosan a saját garázsa elé parkolt, amit mindenki láthatott a garázsajtón lévő rendszámtábláról. A közeg csak akkor enyhült, amikor kiderült, hogy melyik járőr jelentette fel. „Ja, már megint az az idióta! A nevében is elnézést kérünk. Menjen csak haza, minden el lesz intézve!” És lőn.
Az autóvezetői hiányosságok mellett a forgalomszervezők és útépítők inkompetens lassúsága is hamar szembetűnik. Egyszer megkérdeztem egy taxist, hogy miért tart az egyik központi tér, a Flagey, átépítése több, mint öt évig. Ő egy szót mondott: korrupció. A bennfentes építési vállalkozók szűk magja nyeri az építési tenderek nagy részét, akik aztán egyszerre nem tudom hány projektbe fognak és egyikkel sem haladnak. Persze azért sem, mert mindig van egy sóhivatal, akinek pénzügyi vagy jóváhagyó hozzájárulására hosszú hónapokig kell várni. A közlekedési lámpákat pedig soha nem állítják villogó sárgára éjszaka!
Ami viszont jó dolog, és az energiaválság egyik első áldozata lehet, az az autópályák országos díszkivilágítása, ami számos előnnyel jár. Először is az éjszakai Belgium így jobban látszik az űrből, ami egy kis nép számára fontos önbizalom-növelő tényező. Másodszor, így nem nehéz a rendőröknek kiszúrni Lóránt herceget, amint Ferrarijával megint 200-al siet haza. (Elképzelem, amikor Prince Laurent savanyú arccal befizeti a csekket és arra gondol, hogy voltak idők, amikor egy magafajta herceg még élet-halál ura volt.) Harmadszor pedig, az éjjeli verőfény nagy szolgálatot tehet nemcsak a gyengén látó nyugdíjas vezetőknek, hanem az éjszakából hazatérő megfáradt férfiembereknek is, akik így kényelmesen és pontosan végezhetik kisdolgukat az út mentén.
Még két furcsaság, ami a belga közlekedésről eszembe jut. Az első, hogy bármelyik környező országból közelíted meg Belgiumot, sehol nincs kiírva, hogy merre van az ország. A határhoz közeledve is csak a városneveket, Antwerpen vagy Brüsszel, jelezik, az országot soha. A másik, hogy Európa központjában még mindig nincs bevezetve a standard európai rendszámtábla. Talán arra várnak, hogy eldőljön, hogy most marad-e egy olyan ország a térképen, hogy Belgium vagy sem.
Szerinted 10 milliós lakosságára melyik ország nagyobb területű: Belgium vagy Magyarország?
Ezek az autók aznap nem sok vizet zavartak a számtalan meglepetést tartogató belga utakon. Kezdjük mindjárt a szenior vezetőkkel. Őróluk azt kell tudni, hogy az ő idejükben az új gépkocsi mellé, mintegy extraként, egy érvényes jogosítvány is járt. Vizsga nélkül. Ez még nem lenne baj, ha az óta megtanultak volna komoly forgalomban vezetni. De nem. Indexet például soha nem használnak – és ebben nagyban hasonlítanak a fanatikus ZOOM vagy Origo olvasókra -, a sávok látványa elbizonytalanítja őket, a kormányt két centiről vizslatják és ölebük nem egyszer a karjukon pihen. Ez azért is aggasztó, mert nincs semmilyen kötelező érvényű orvosi vizsgálat, amely kiszűrné a rosszul halló és látó, öregedő vezetőket. Hallottam egy olyan 92 éves bácsiról, aki komoly orvosi ellenjavallat ellenére francia autótúrát tervezett a kórházi ágyán! Másnap távozhatott és ki tudja most merre jár?
Budapesten megszoktam, hogy bizonyos autóhoz, bizonyos fajta ember jár. Kabrióban például 50 év felettieket otthon nem nagyon látni. Itt viszont nem kevés szépkorú, ősz halántékkal és kellemes nyugdíjjal, jó időben nyitott autókban barnul. Hasonló korú – nem 20 évvel fiatalabb! – párjával együtt.
Aztán ott van az a fránya jobbkéz-szabály, ami itteni partikon külföldiek között elmaradhatatlan beszédtéma. Kicsit úgy, mint a belga szolgáltatások alacsony színvonala vagy a pocsék, hideglelős időjárás. A jobbkéz-szabállyal nem lenne baj, ha nem Belgiumban lennénk. Itt azonban két életveszélyes probléma is van belőle. Az első, hogy minden vacak kis bekötőút kaphat elsőbbséget és a szerencsés autós onnan jobbra, kis ívben, bármikor kifordulhat még a legforgalmasabb főútra is. A másik, hogy egészen a közelmúltig érvényes volt az a szabály, hogy jobbkezes utcából kiforduló autós, ha megáll, akkor bizony elveszti az elsőbbségét. A kettő egyvelege Magritte földjén szürreális szokást szült: ha elsőbbséged van egy kis utcában, akkor jobbra, nagy sebességgel, hajts ki, nem nézve balra, csak mereven előre! Ha egyszer majd Brüsszelben vezetsz, emlékezz erre!
Ha pedig majd parkolni fogsz, arra figyelj, hogy garázs elé ne állj! Még akkor sem, ha úgy tűnik senki sem használja. Komoly büntetésre számíthatsz. Mint az a cseh fiatalember, aki egy házibulin elmesélte, hogy egy nap büntetőcédulát talált a szélvédőjén és besietett a helyi rendőrőrsre reklamálni. A törzs nem volt rugalmas, újra csak azt hajtogatta, hogy garázs elé állni tilos és büntetendő. Pedig a cseh pontosan a saját garázsa elé parkolt, amit mindenki láthatott a garázsajtón lévő rendszámtábláról. A közeg csak akkor enyhült, amikor kiderült, hogy melyik járőr jelentette fel. „Ja, már megint az az idióta! A nevében is elnézést kérünk. Menjen csak haza, minden el lesz intézve!” És lőn.
Az autóvezetői hiányosságok mellett a forgalomszervezők és útépítők inkompetens lassúsága is hamar szembetűnik. Egyszer megkérdeztem egy taxist, hogy miért tart az egyik központi tér, a Flagey, átépítése több, mint öt évig. Ő egy szót mondott: korrupció. A bennfentes építési vállalkozók szűk magja nyeri az építési tenderek nagy részét, akik aztán egyszerre nem tudom hány projektbe fognak és egyikkel sem haladnak. Persze azért sem, mert mindig van egy sóhivatal, akinek pénzügyi vagy jóváhagyó hozzájárulására hosszú hónapokig kell várni. A közlekedési lámpákat pedig soha nem állítják villogó sárgára éjszaka!
Ami viszont jó dolog, és az energiaválság egyik első áldozata lehet, az az autópályák országos díszkivilágítása, ami számos előnnyel jár. Először is az éjszakai Belgium így jobban látszik az űrből, ami egy kis nép számára fontos önbizalom-növelő tényező. Másodszor, így nem nehéz a rendőröknek kiszúrni Lóránt herceget, amint Ferrarijával megint 200-al siet haza. (Elképzelem, amikor Prince Laurent savanyú arccal befizeti a csekket és arra gondol, hogy voltak idők, amikor egy magafajta herceg még élet-halál ura volt.) Harmadszor pedig, az éjjeli verőfény nagy szolgálatot tehet nemcsak a gyengén látó nyugdíjas vezetőknek, hanem az éjszakából hazatérő megfáradt férfiembereknek is, akik így kényelmesen és pontosan végezhetik kisdolgukat az út mentén.
Még két furcsaság, ami a belga közlekedésről eszembe jut. Az első, hogy bármelyik környező országból közelíted meg Belgiumot, sehol nincs kiírva, hogy merre van az ország. A határhoz közeledve is csak a városneveket, Antwerpen vagy Brüsszel, jelezik, az országot soha. A másik, hogy Európa központjában még mindig nincs bevezetve a standard európai rendszámtábla. Talán arra várnak, hogy eldőljön, hogy most marad-e egy olyan ország a térképen, hogy Belgium vagy sem.Szerinted 10 milliós lakosságára melyik ország nagyobb területű: Belgium vagy Magyarország?
Következő élet, másodkézből - Second Hand, Second Life
Nemrég különleges divatbemutatón vettem részt Brüsszelben. Már a megérkezés is drámaira sikerült, mert a helyszín melletti épület hatalmas lángokban állt és az érkező vendégek mellett lengén öltözött manökenek, ideges stylistok és elegáns tervezők várták az utcán dideregve, hogy folytathassák a sminkelést. A sűrűn gomolygó füstöt a város másik végéből is látni lehetett.
Az incidens miatt a show néhány órás késéssel kezdődött és valószínűleg több pénzes és kényes vendéget elriasztott a hidegben ácsorgás. Így sajnos kevesebb pénz jött össze a rászorultak megsegítésére.
Az esti partira átalakított külvárosi raktárcsarnokba lépve rögtön a számomra is ismerős celeb-arcokat kerestem. Mint például Lóránt herceget (Prince Laurent), aki tavaly az est fényét emelte, de a bevételt egy centtel sem, mert a királyi család nem licitálhat nemes célra. Most nem láttam sehol se őt, se a családját. Lehet, hogy a sérült madarak gyógyításán fáradozó szervezet rendezvényén vett részt, mint közismert állatvédő. De az is lehet, hogy a herceg, aki csak akkor esélyes a trónra, ha 11 másik családtag meghal előtte, madárszeretetét másik publikus kedvtelésére cserélte és megint valahol gyorshajtott a díszkivilágított belga autópályák egyikén.
Aztán a népszerű flamand zenekar, a Hooverphonic, szőke és megnyerő frontlányát is hiába kerestem, pedig néhány éve ő itt, mint amatőr manöken, bukkant fel. Még járattam a szemem néhány kört, aztán feladtam, mert rájöttem, hogy belga celebfronton jelentős hátrányból indulok és a show is elkezdődött.
Az évenkénti esemény receptje egyszerű: 1) Végy egy ismert nonprofit szervezetet, amelyik használt ruhát gyűjt, javít és ad el boltjaiban szerte az országban, majd a bevételt a hajléktalanok megsegítésére fordítja. 2) Kérj fel 20 ismert és kevésbé ismert feltörekvő divattervezőt, hogy látogassák meg a szervezet raktárát és amit ott találnak, abból kreáljanak valami szépet, újat és kelendőt. 3) A kollekció bemutatására szervezz egy divatshow-t, ahova hívj meg minden celebet és gazdag embert, akik a bemutató végén egy ismert aukcióház biztatása mellett licitálnak a ruhakölteményekre. 4) Az eseményt szponzoráltasd meg vállalatokkal, mint az éppen bedőlő Fortis bank, az örökifjú Levi’s vagy a mindig gazdag Szerencsejáték Rt. 5) Az összes befolyt pénzt add a szervezetnek, hogy tovább segítse a hajléktalanokat, akik egyre többen vannak Belgiumban is. 6) Mozgasd rá az eseményre a médiát, így növelve a szervezet és az ügy ismertségét. 7) Oltsd el időben a keletkezett tüzet.
A dolog működik, a Les Petits Riens (flamandul: Spullenhulp) által szervezett „Second Hand, Second Life” jótékony divatgála minden évben 70,000 euró körüli bevételt produkál a belga hajléktalanoknak. Tavaly a világhírű Cirque du Soleil koreográfusát hívták meg rendezni és a Sotheby’s ház árverője is különleges lendülettel vetette bele magát a feladatba, így aztán nem csoda, hogy a bevétel is több lett, mint ez évben. De sebaj, minden euró jól jön, főleg egy gazdasági válságban.
A hajléktalanok mellet sok mindenki más is jól jár: a diákok olcsóbb jeggyel jutnak be, a celebek fürdenek a jóindulatú média fényében, a divattervezők élvezik a kihívást és hírnevük öregbítését, a szponzorok vállalati felelősségük tudatában ingyen jegyekkel lepik meg dolgozóikat, a média egy helyen levadászhat nem tudom hány ismert arcot és van úgy, hogy a tűzoltók sem maradnak munka nélkül. A közönség meg élvezi, mikor két jólszituált férfi egymást túllicitálva 1500 euróig tornázza fel egy női táska árát, majd a nyertes hanyag eleganciával beint a hoppon maradtnak. Vajon ugyannak a nőnek szánták a szerény ajándékot?
Az aukció utáni forgatagot, evés-ivást, tovább színesíti az ingyen belépővel szórakozó politikusok és a királyi család tagjainak látványa. Az utcai didergés ekkor más csak gyorsan múló emlék a mulató vendégeknek és nekik köszönhetőn sok hajléktalannak egyaránt.
Te milyen jó célra adsz szívesen, ha adsz?
Az incidens miatt a show néhány órás késéssel kezdődött és valószínűleg több pénzes és kényes vendéget elriasztott a hidegben ácsorgás. Így sajnos kevesebb pénz jött össze a rászorultak megsegítésére.
Az esti partira átalakított külvárosi raktárcsarnokba lépve rögtön a számomra is ismerős celeb-arcokat kerestem. Mint például Lóránt herceget (Prince Laurent), aki tavaly az est fényét emelte, de a bevételt egy centtel sem, mert a királyi család nem licitálhat nemes célra. Most nem láttam sehol se őt, se a családját. Lehet, hogy a sérült madarak gyógyításán fáradozó szervezet rendezvényén vett részt, mint közismert állatvédő. De az is lehet, hogy a herceg, aki csak akkor esélyes a trónra, ha 11 másik családtag meghal előtte, madárszeretetét másik publikus kedvtelésére cserélte és megint valahol gyorshajtott a díszkivilágított belga autópályák egyikén.Aztán a népszerű flamand zenekar, a Hooverphonic, szőke és megnyerő frontlányát is hiába kerestem, pedig néhány éve ő itt, mint amatőr manöken, bukkant fel. Még járattam a szemem néhány kört, aztán feladtam, mert rájöttem, hogy belga celebfronton jelentős hátrányból indulok és a show is elkezdődött.
Az évenkénti esemény receptje egyszerű: 1) Végy egy ismert nonprofit szervezetet, amelyik használt ruhát gyűjt, javít és ad el boltjaiban szerte az országban, majd a bevételt a hajléktalanok megsegítésére fordítja. 2) Kérj fel 20 ismert és kevésbé ismert feltörekvő divattervezőt, hogy látogassák meg a szervezet raktárát és amit ott találnak, abból kreáljanak valami szépet, újat és kelendőt. 3) A kollekció bemutatására szervezz egy divatshow-t, ahova hívj meg minden celebet és gazdag embert, akik a bemutató végén egy ismert aukcióház biztatása mellett licitálnak a ruhakölteményekre. 4) Az eseményt szponzoráltasd meg vállalatokkal, mint az éppen bedőlő Fortis bank, az örökifjú Levi’s vagy a mindig gazdag Szerencsejáték Rt. 5) Az összes befolyt pénzt add a szervezetnek, hogy tovább segítse a hajléktalanokat, akik egyre többen vannak Belgiumban is. 6) Mozgasd rá az eseményre a médiát, így növelve a szervezet és az ügy ismertségét. 7) Oltsd el időben a keletkezett tüzet.
A dolog működik, a Les Petits Riens (flamandul: Spullenhulp) által szervezett „Second Hand, Second Life” jótékony divatgála minden évben 70,000 euró körüli bevételt produkál a belga hajléktalanoknak. Tavaly a világhírű Cirque du Soleil koreográfusát hívták meg rendezni és a Sotheby’s ház árverője is különleges lendülettel vetette bele magát a feladatba, így aztán nem csoda, hogy a bevétel is több lett, mint ez évben. De sebaj, minden euró jól jön, főleg egy gazdasági válságban.
A hajléktalanok mellet sok mindenki más is jól jár: a diákok olcsóbb jeggyel jutnak be, a celebek fürdenek a jóindulatú média fényében, a divattervezők élvezik a kihívást és hírnevük öregbítését, a szponzorok vállalati felelősségük tudatában ingyen jegyekkel lepik meg dolgozóikat, a média egy helyen levadászhat nem tudom hány ismert arcot és van úgy, hogy a tűzoltók sem maradnak munka nélkül. A közönség meg élvezi, mikor két jólszituált férfi egymást túllicitálva 1500 euróig tornázza fel egy női táska árát, majd a nyertes hanyag eleganciával beint a hoppon maradtnak. Vajon ugyannak a nőnek szánták a szerény ajándékot?Az aukció utáni forgatagot, evés-ivást, tovább színesíti az ingyen belépővel szórakozó politikusok és a királyi család tagjainak látványa. Az utcai didergés ekkor más csak gyorsan múló emlék a mulató vendégeknek és nekik köszönhetőn sok hajléktalannak egyaránt.
Te milyen jó célra adsz szívesen, ha adsz?
Egy állam,két álom
Van egy IKEA Brüsszel mellett, Zaventemben. Ez kb. olyan, mintha Budaörsön lenne, a központból fél óra alatt ott vagy. Látszólag olyan, mint a többi IKEA, kék-sárga, az étteremben húsgombóccal, egy dolog mégis furcsa: a „Bejárat” felirat csak flamandul van kiírva. Vajon miért, ha ez egy kétnyelvű ország? Mert nem az. A 10,5 milliós Belgium a 6 milliós flamand (holland) nyelvű északi Flandriára, és a francia nyelvű 3,5 milliós déli Vallóniára oszlik. Egy harmadik régiót képez a főváros, Brüsszel, amely ugyan Flandrián belül van, hivatalosan kétnyelvű, de a város lakosainak nagy többsége a franciát kedveli. De már néhány külső kerület és a főváros melletti falvak is flamand többségűek.
Ezért van az, hogy elindulsz Gandba és Gentbe kötsz ki. Vagy Luikba tartasz és Liège-be érsz. Vagy Antwerpen helyett Anvers van kiírva, Mons helyett Bergen és Tournai helyett Doornik. Vagy fordítva. És legtöbbször a táblák, ha egyáltalán látszanak a növényzettől és a többi táblától, csak egynyelvűek. A nyelvvédő flamand aktivisták pedig a brüsszeli ringen rendszeresen lefestik a Luxembourg feliratról az o betűt, mert szerintük ez így helyes.
A nyelvi kettéosztottság miatt a médiafogyasztó emberek sok szempontból két, teljesen más országban élnek. Egy ország, két valóság. Kicsit úgy, mint egy Népszava és egy Magyar Nemzet olvasó. Az ingyenes Metro újság, például, nem csak két külön nyelvi példányban jelenik meg, hanem teljesen más híreket is hoz, vagy ugyanazt a sztorit máshogy tálalja. Két belga egymás mellett ül a metróban, de a világ, amiről olvasnak eltérő. Akkor vajon, mi köti össze őket?
A nyelvi kettéosztottság miatt a médiafogyasztó emberek sok szempontból két, teljesen más országban élnek. Egy ország, két valóság. Kicsit úgy, mint egy Népszava és egy Magyar Nemzet olvasó. Az ingyenes Metro újság, például, nem csak két külön nyelvi példányban jelenik meg, hanem teljesen más híreket is hoz, vagy ugyanazt a sztorit máshogy tálalja. Két belga egymás mellett ül a metróban, de a világ, amiről olvasnak eltérő. Akkor vajon, mi köti össze őket?
A nemzeti jelképek! – vágjuk rá. Hát az se. A hivatalos belga zászló (fekete, sárga, piros) mostanában sok ablakba ki van téve Vallóniában és Brüsszelben, hogy tulajdonosa így tegyen hitet a királyság által összetartott egységes ország mellett. Ugyanakkor Flandriában nem nagyon látod ezt a zászlót, helyette inkább a sárga alapon fekete oroszlános flamand zászló megy. Volt is belőle helyi botrány, amikor kiderült, hogy ezt a zászlót Pekingben tilos lesz a szurkolóknak lengetni, mert nem hivatalos. Akkor is, ha Kína ezt az intézkedést a tibeti zászlólengetők ellen hozta.
A másik, immár világraszóló, botrány akkor volt, amikor a ma már miniszterelnök, Yves Leterme, egy tévéstáb kérésére nem tudta (nem akarta?) elénekelni a nemzeti himnuszt. Helyette a Marseillaise-t adta elő, ami ugye inkább a francia himnusz. Amilyen a választó, olyan a kormány: a belgák többsége is zavarba jön, ha himnuszukat, a Brabançonne-t, kell felidézni!A legnagyobb botrány két éve mégis abból kerekedett, hogy az egyik francia nyelvű tévéállomás, az RTBF, adását megszakítva, tök komolyan bejelentette, hogy most kapták a hírt: Flandria kikiáltotta függetlenségét és Belgium, mint olyan, megszűnt. A gond az, hogy az emberek többsége, köztük nem egy külföldi diplomata, elhitte a vicc-hírt, ami pontosan mutatja, hogy egy szétesett Belgium nem teljesen fikció. Lehet, hogy legközelebb, mikor a zaventemi IKEÁ-ba látogatunk lábost venni már a húsgombóc is csak flamandul lesz kiírva és a brüsszeli határon szigorú ellenőrzésen fogunk átesni, valahogy úgy, mint valamikor a berlini Checkpoint Charlie-nál.
És erről eszembe jut az itt élő német kisebbség és az ő nyelvi jogaik, amiket még nem is említettem. Na, majd legközelebb...
Szerinted mi a furcsa ezen a brüsszeli, kétnyelvű utcatáblán?
Fényűzés és gyilkosság az Orient Expresszen – egy belga nagyot álmodott
Gyilkosság, titkos románc, politikai intrika, egzotikus utazás a távoli keletre. Királyok, hercegek és grófok, gazdag maharadzsák hét feleséggel, diplomaták, kalandorok, titkos ügynökök, kurtizánok, üzletemberek és szerelmespárok: ismeretlenek, egy fedél alatt összezárva napokra, ha hóvihar vagy banditák csapnak le, akár hetekre is. Mindez luxuskörülmények között, vasúton robogva Párizstól Konstantinápolyig. Ez volt a misztikus és sokakat megihlető Orient Expressz. Agatha Christie, Graham Green és Ian Fleming ezen a vasúton játszódó könyveit zenedarabok, filmek majd videojátékok, és mára enyhén leszbi hangulatú reklámfilmek és több ezer dolláros „olyan, mint akkor” nosztalgia utak követték, amelyek mind-mind az Orient Expressz nevű álmot szövik tovább.
Az álmodozást egy fiatal belga mérnök kezdte. George Nagelmackers, huszonhárom évesen, 1868-ban egy szerelmi csalódást feledni érkezik Amerikába. Itt, az Európában még ismeretlen Pullman vasúti hálókocsiban feküdve, kedvese lassan elmosódó képe helyén, a mérnök úr fejében egy nagyszabású üzleti terv körvonalazódik. Később II. Lipót belga király, aki kongói magángyarmatát is jó üzleti érzékkel igazgatta, szintén fantáziát lát a tervben és segítségével Nagelmackers 1876-ban elindítja a Nemzetközi Vasúti Hálókocsi Társaságot. A Compagnie Internationale des Wagons-Lits hamarosan világhírű lesz minden kényes ízlést kielégítő, luxus vasúti háló- és étkezőkocsijairól és a vele járó elsőrangú személyzetről és a kiváló konyháról. A „Királyok vasútja és a vasútak királya” üzletnek sem volt utolsó, a belga királynak és a többi részvényesnek jó hasznot hozott.
A keleti utazás utáni növekvő vágyat és igényt kihasználva a Társaság 1883-ban egyedülálló vasúti járatot hirdet meg Párizsból Konstantinápolyba. A Gare de l’Est pályaudvaron gyülekező válogatott, gazdag utazók igen csalódottak, amikor meglátják a peronon álló kopott, átlagos vonatot. Ekkor még nem tudják, hogy Nagelmackers és a sajátos belga humor áldozatai, és amit látnak csak beugratás. Egészen addig, amíg csillogva-villogva be nem gördül gyönyörű kék kocsijaival az első és igazi Grand Express d'Orient, hogy elit utasait 60 óra alatt Európán keresztül Ázsia kapujáig szállítsa.
Az Orient Expressz - ami, ne feledjük, nem egy vasúti szerelvény, hanem egy utazási koncepció, egy máig használt márkanév - első útját a töretlen fejlődés évei követték. Az egyre bővülő járatok Monte-Carlótól Bécsig, Párizstól Szentpétervárig, Madridtól Konstantinápolyig, sőt egészen Luxorig szállították az utasokat. Volt egy Ostendéből, a belga Riviéráról induló járat is, amely Budapesten keresztül ment tovább keletre, és amely visszafelé számtalan honfitársunkat és azok pénzét szállította a belga kaszinókba.
Idővel Konstantinápolyban (Isztambul) a Társaság luxushotelt is nyitott, ahol olyan hírességek szálltak meg, mint Agatha Christie, Ernest Hemingway, Greta Garbo vagy Mata Hari, a kémnő. Az Orient Expressz és a ma is álló Pera Palas Hotel ihlette Agatha Christie később világhírűvé lett „Gyilkosság az Orient Expresszen” című könyvét, amelyben a belga detektív, Hercule Poirot, mellett egy magyar diplomata gróf is felbukkan.
A vonatot övező legendák másik magyarja, Teleki Sámuel a híres Afrika-kutató, aki egyszer az Orient Expresszel hazatérve megállt az érsekújvári állomáson. Amíg a vonat vizet vételezett, Teleki fülét megcsapta a közeli vendéglőből kiáradó cigányzene. Annyira megörült, hogy hosszú évek után ismét hall hazai cigányzenét, hogy alapítványt tett, hogy a helyi cigányzenekar mindig zeneszóval köszöntse az utasokat. Ezért vagy másért, de az tény, hogy Érsekújváron évtizedekig Rákóczi-indulóval köszöntötték a cigányok a beérkező vonatokat.Kevesen tudják, de az Orient Expressz ma is üzemel. Az ilyen néven futó Strasbourg-Bécs járat elég prózai, inkább Nagelmackers beugratós vagonjára hajaz, semmi csicsa, semmi luxus, viszont aludni lehet benne. Azért nem Párizsból indul, mert nemrég a terjeszkedő TGV gyorsvasút vonala onnan kiszorította.
Ha te ennél többre vágysz és kedvesed romantikus utazáson szeretnéd elcsábítani - vagy éppen házastársadat stílusosan eltenni láb alól - csupán néhány ezer dollárért felülhetsz a nosztalgia Orient Expresszre, amely eredeti vagonokkal pöfög Londontól Velencéig. Egy ilyen luxusvagont tüntetett el mindenestül néhány éve az illúzionista David Copperfield.
Nagelmackers boldogan, de legalábbis gazdagon élt, amíg francia kastélyában meg nem halt. Közben az 1900-as párizsi Olimpián 55 évesen aranyérmet szerzett. Nem fogod kitalálni, hogy milyen számban! Két kilométeres, háztól-házig postakocsihajtó versenyben bizonyított a belga mérnök. Vajon tudta-e, hogy amit hajt az magyar találmány: ehhez hasonló járművet, azaz kocsi szekeret, a magyarországi Kocson gyártottak először. A magyar kocsi szó így terjedt el számos nyelvben széles e világon (pl. angolul postakocsi = mail coach, személyvagon = rail coach).Ha ma felülhetnél egy luxusvonatra, hova utaznál? És kivel?
Demszky Gábor és Brüsszel pisilő jelképei
A világ egyik legnépszerűbb társasjátéka a Monopoly - kádárista light változatban Gazdálkodj okosan! - nemrég kirukkolt a játék első nemzetközi változatával, amelyben a világ 22 városában vehetünk és adhatunk el ingatlanokat, hogy minél hamarabb degeszre keressük magunkat. A játékban szereplő városokat sorsolás útján választották ki, így a legtöbb szavazót mozgósítani tudó városok nyertek. A szerencsés nyertesek nagy része ismert világváros, de bekerült a játékba Belgrád, Kijev, Riga és Gdynia is. Budapest és Brüsszel viszont nincs a táblán, így nem fektethetsz be sem a Nagykörúton, sem Európa egyik legszebb terén, a Grande Place-on.A játékpénz világában nem nagy gond, ha valaki meggondolatlanul átrajzolja egy város térképét, ledózerolva, ami régi és felhúzva azt, amit akkor és ott modernnek hisz. A valóságban azonban az ilyen városrendezés sokszor balul üt ki. Így volt ez Bukarestben Ceausescu idején, amikor teljesen eltűnt a város történelmi központja és részben így történt Brüsszelben is a második világháború után, amikor sokszor kis utcák tetszetős szecessziós épületei jellegtelen beton irodaházakkal kijelölt, többsávos sugárutaknak adtak helyet, elsősorban a vírusként elburjánzó európai uniós negyedben. Ha vasárnap délután véletlenül erre jársz, ne várd meg, hogy a szabadon süvítő jeges szél és a szerves élet teljes hiánya a szívedig hatoljon, húzz el inkább gyorsan az Európai Parlament irányába, a város egyik legjobb sportkocsmája felé. Itt a Fat Boysban szoktam találkozni bajnoki meccs előtt gyűrött arcú csapattársaimmal, mielőtt becéloznánk Brüsszel valamelyik törökül vagy arabul beszélő kerületének focipályáját.
Amit szeretek a brüsszeli városképben az a stílusok és stílustalanságok végetnemérő kavalkádja. Itt minden épület más, minden épület egyedi és megismételhetetlen. Nem úgy, mint Párizs klasszicista bulvárjai vagy Barcelona tudományosan tervezett rácsszerkezete. A látszólag ötlettelen belga úgy tűnik minden kreativitását az otthonába öli. Ez talán a történelmükben sokszor előforduló idegen uralomnak köszönhető nemzet-lelki sajátosság.Brüsszel városszerkezetét sokban befolyásolta az 1958-as Világkiállítás is. Elég csak két dolgot említeni: az akkor épült belvárosi autópályát, ami egy aluljáró rendszer a kereszteződésekben kialakuló dugók elkerülésére illetve az egykor lerombolásra ítélt, majd később a főváros jelképévé vált Atomiumot. Ez utóbbi egy 102 méter magas messziről csillogó metál cucc, ami egy vas kristályt jelenít meg 165 milliárdszoros nagyításban. Az óriás Halálcsillag-szerű golyókba bemehetsz, köztük mozgólépcső mozgat és nyaranta kötélpályán ereszkedhetsz le az építmény tetejéről, ha bírod idegekkel.
Brüsszelről mégis sokaknak nem az Atomium, hanem a Pisilő Fiú (Manneken Pis) jut eszébe. De vajon ki hallott már a Pisilő Lányról (Jeanneken Pis)? Néhány belga rendőr például biztos nem. Mikor a Főtéren megkérdeztem, hogy merre van, mert hallottam, hogy valahol itt kell keresni, egyszerűen kinevettek. Pedig Pisilő Lány a 80-as évek óta van, hála a feminista mozgalomnak, csak ma már rejtélyes okok miatt rács mögött guggol és a nedűje is elapadt.
De ahol van Pisilő Fiú és Pisilő Lány, sőt kutyaszar is dögivel, ott Pisilő Kutyának is lenni kell! És tényleg. 1999 óta emeli a lábát Zinneke, a vaskutya, hogy rácsináljon egy utcai oszlopra a turisták és Demszky Gábor örömére, aki néhány éve ittjártakor a kutya kicsinyített mását kapta ajándékba. Hát így csinálnak a belgák kis dolgokból nagy dolgokat! Az ilyen helyi jelképek és a mozikban és éttermekben elkért 30-50 cent WC-díj is bátorítja az utcán pisilést, amely nemzeti sport, nem csak kiskorúak és kisállatok körében. Én még ennyi útszélen sárgázó férfiembert, mint itt, életemben nem láttam!A belga karakter, a WC és az óvatlan városrendezés érdekes találkozásának lehetsz tanúja, ha megnézed ezt a rövid filmet, ami Brüsszel egyik belvárosi utcájában készült:
Szerinted Budapest melyik része szenvedte el a közelmúlt legsúlyosabb városrendezési baklövését?
A belga Riviéra, ha van ilyen…
„Csöndes, ábrándos mosollyal néznek a tengerpartról, a strandról - talán éppen az ostende-iről - Szindbád arcába. A háttérben a tenger, rajta ringatózó hajó... E háttér csaknem valamennyi női fotográfián feltalálható. Vajon miért szeretik a nők a tengert? - kérdezte magában Szindbád.” - azaz szeretett írónk: Krúdy Gyula.De vajon miért szeretik és szerették a belgák Ostendét, De Haant, Knokke-Heistet vagy éppen De Panne-t, ezeket a nagy múltú üdülőhelyeket, amelyek a közel 70 km hosszan elnyúló, fövenyes belga tengerparton találhatók? Miért szerette ezt a szeles helyet Viktória angol királynő nagybácsikája, I. Lipót belga király, aki 1831-ben itt szállt partra, hogy a független Belgium első királya legyen és később álmos halászfalvak helyére belga Riviérát álmodjon? És vajon gátlástalan fia, Lipót Kettő, aki Európában egyedülállóan egyszemélyes tulajdonaként igazgatta az afrikai Kongót, tett szert mesés vagyonra és felelt több millió bennszülött haláláért, ő vajon miért az ostende-i parton időzött, ahelyett, hogy legalább életében egyszer meglátogatta volna egzotikus gyarmatbirodalmát? Ma, az olcsójáratok korában, mindezt nehéz megérteni.
A belga, pontosabban flamand, partok népszerűségének több oka volt. Az Osztrák-Magyar Monarchiában, például, tiltott volt a szerencsejáték. Így 1870 és 1914 között a magyar arisztokrata Monte-Carlóba, a polgár pedig Ostendébe járt bankot robbantani. A belga üdülőhely kedvező áraival nem igényelt különösebb befektetést és vonattal könnyen el lehetet érni. A ma is meglévő kaszinók látogatása viszont már akkor is pénzigényes szórakozásnak bizonyult.Lelkes látogatója volt az ostendei játéktermeknek Szomaházy István újságíró is, aki az anekdota szerint egy szép nyári estén betért egy tengerparti kávéházba, amelyben egy kissé italos úriember üldögélt. Ostendei ember volt, beszélgetni kezdett Szomaházyval, és egyszerre csak azt kérdezte tőle:
- Milyen nemzetiségű ön?
- Magyar vagyok.
Felcsillant a szeme.
- No, végre - mondta -, csakhogy személyesen találkozom egy magyarral. Én távírótiszt vagyok itt Ostendében. Mindig meg akartam kérdezni egy magyartól: miért kezdődik minden Budapestre küldött távirat ugyanazzal a furcsa szóval?
- Milyen szóval? - érdeklődött Szomaházy.
- Kimondani nem tudom, de leírom...
Azzal ceruzát fogott, és leírta a szót:
"Kueldjoen..."
Voilá! Mi mást táviratozott volna haza a legatyásodott magyar dzsentri, mint ezt: Küldjön kegyed még egy kis pénzt!
De a pénz a századfordulón kérés nélkül is dőlt a belga Riviérára, főleg a legnagyobb kikötőbe, Ostendébe, amely a francia Deauville, a velencei Lido vagy az angol Brighton mellett vált igen közkedvelt és vágyott hedonista központtá.
Ezt a világhírt mi sem jelzi jobban, mint a budapesti századforduló egyik legismertebb kávéháza, a Rákóczi út 20. szám alatti Ostende. A pazar berendezésű, ezüst-tükrös kávéház országos hírűvé az 1920-as évek végétől lett, amikor több különböző zenekar: cigány, rajkó és dzsessz szórakoztatta a közönséget. Egy időben a Nyugat folyóirat munkatársai is itt tartották szenvedélyes, illetve kedélyes vitáikat és a húszas évek derekán ugyanebben az épületben kezdte meg adását a Magyar Rádió. A rádió közvetlen vonalat épített ki a kávéházzal, hogy technikai problémák esetén onnan folytatódjon élőben a műsor. Ekképpen a hely növekvő népszerűségében a rádió üzemzavarainak is szerepe volt.Egyesek szerint az Ostende kávéházból indult útjára - talán épp egy technikai hibának köszönhetően - Seress Rezső világhírű slágere, a Szomorú vasárnap is, amit ma Hungarian Suicide Song név alatt találni az interneten, számtalan olyan híres előadó tolmácsolásában, mint Serge Gainsbourg, Björk, Sinéad O’Connor vagy a pekingi olimpia sztárénekese Sarah Brightman.
Urbánus legendákban a dalt hallgatók nagy számban lettek öngyilkosok és talán nem véletlen, hogy a szomorú dal egy belga tengerparti üdülőhelyről elnevezett intézményben született. Az igazi Ostende szeles, esős partjai ugyanis annyi csatát, vért és emberi szenvedést láttak, hogy még ma is néha csontokat dob ki magából a föld. James Ensor belga expresszionista festőművész beach-performanszában is ilyen csontokból falatozik itt a képen.Ha holnap elvetődsz a belga partokra, a francia határnál lévő De Panne-ban szállj fel a villamosra, amely Európa leghosszabb, 68 kilométeres villamosvonalán végigvisz a parton egészen a belga St-Tropez-ig, a sikkes burzsuj, shoppingolós Knokke-Heistig. Közben megállhatsz St-Idesbald városkában megnézni a belga szürrealista Paul Delvaux fantasztikus képeit, mert mást nem nagyon érdemes, majd továbbruccansz Ostendébe kaszinózni, követve a nagy magyar elődök példáját. Itt egy tál tengeri csiga mellett elmerengsz a parton, ahol példás rendben sorakoznak a vakítóan fehér kabinok, valahogy úgy, mint 1901-ben, amikor Rippl-Rónai megfestette őket.
Utána a villamosról leszállsz De Haan szecessziós megállójánál, az egyik legszebb itteni belle époque nyaralóhelyen, ahol az egyik villa Einsteint bújtatta, mielőtt a nácik elől Amerikába emigrált, és a négykerekű, cuistax névre hallgató, pedálos járgányokat kerülgetve beülsz egy angol teaházba kicsit melegedni. Én mikor először erre jártam, kicsit arrébb, Zeebrugge kikötőjében tértem be a Nelson admirálisról elnevezett halétterembe, amelyet Isabelle és Sabine üzemeltet, méghozzá igen jól. Az étel remek, az egyetlen furcsaság maga Nelson, akit a menüre és a bejárat fölé is felfestettek, fél szemére vakon, kötéssel. A gond az, hogy a bejárat felett Nelson bal szemére vak, míg odabenn, ahogy életében is, a jobbra. A belga slamposság újabb jó példája ez.Ha jó az idő, amit kétlek, akkor a Kusttram villamossal elmész a végállomásig és, ha kitartó vagy, szépen elgyalogolsz a parton a Zwin természetvédelmi terület szélfútta dűnéi között fel, majdnem egészen a holland határig, ahol már csak te vagy és a megrekedt Idő.
Itt lefekszel a homokba két lankás domb közé, fejed egy fűcsomón pihen és bámulod az eget, csodálkozva, hogy vajon hova siet az a sok felhő? Majd álmodban egy lomha és lágy flamand nő hajol föléd és szőke hajából megmagyarázhatatlan édes gofri illatot hoz feléd a szél. Felébredve úgy döntesz, józan magyar megfontolás szerint, hogy öngyilkosságodat bizonytalan időre elhalasztod…De azért ne heverj ott sokáig! A belga tengerpart 85%-a különösen ki van téve a klímaváltozás okozta vízszintemelkedésnek és lehet, hogy egy nap egyszerűen el fog tűnni. Ahogy eltűnt az arisztokrata fürdőhelyek és kaszinók régi csillogása vagy a budapesti Ostende kávéház is, íróstul, cigányzenéstül, mindenestül.
Te is visszasírod néha a régi időket?
Olimpia Antwerpenben
Mindenki a pekingi Olimpia lázában ég. Belgiumot ez a láz 1920-ban érte el, amikor a VII. olimpiai játékokat szervezte, rögtön az első világháború után. Tudva, hogy az évekig tartó állóháború nagy része Belgium területén zajlott, a szervezők nem kis feladattal néztek szembe. A szervezés jogáért Budapest is ringbe szállt, de mivel a háborúban a vesztesek oldalán ragadtunk, minket, a németekkel és osztrákokkal együtt, büntetésből végül még részvevőként sem hívtak meg. Az idősödő Coubertin báró a szervezőkre bízta, hogy követik-e az Olimpia szellemét és minden nemzetet meghívnak-e. A belgák kicsit hezitáltak, de néhány spontán utcai demonstráció meggyőzte őket, hogy helyesebb nem versenyeztetni azokat, akik évekig egymást gyilkolták a lövészárkokban.Az antwerpeni Olimpiáról szóló hivatalos 180 oldalas jelentés tartogat meglepetéseket. Rögtön a dátum: a dokumentum 1957-ben készült, jóval az esemény után, mert az Olimpia szervező bizottsága a játékok végére csődbe ment és nem maradt, aki megirja. Lám, már akkor keményen alábecsülték a szervezési költségeket!
Az esemény 29 nemzet 2,664 sportolóját fogadta (ebből csupán 77 volt nő), akik olyan érdekfeszítő sportágban is összemérték erejüket, mint a kötélhúzás. Mindezt 220 újságíró követte figyelemmel. Sokat elárul az Olimpiáról, hogy mára ez az arány teljesen megfordult: Pekingben kétszer annyi a delegált újságíró, mint a sportoló! Kína amúgy nem vett részt az antwerpeni játékokon, de az Olimpia plakátjából 500-at már kínai nyelven is kinyomtattak, így népszerűsítve a játékokat.
Kihasználva a hazai pályát, a belgák eddigi történetük legnagyobb olimpiai sikerét 1920-ban érték el. Összesen 35 érmet hoztak el, elsősorban íjászatban, kerékpározásban és labdarúgásban remekelve, ez utóbbiban egy újszülött országot, Csehszlovákiát, verve meg a döntőben. (Ki gondolta volna, hogy 88 év múlva a belga válogatott már az újjászületett Kínával fog játszani Pekingben!) A heroikus eredménynek azonban nagy ára volt: a Vöröskeresztnek legtöbbször belga sportolókat kellet orvosi ellátásban részesíteni.
Haláleset szerencsére nem történt. Elég volt az a sok ezer háborúban meghalt sportoló, akiknek az emlékére külön misét tartottak az antwerpeni katedrálisban. A szerencsés túlélők ugyanakkor alsó és felső korhatár nélkül résztvehettek a játékokon, még a 72 éves svéd Oscar Swhan is. Ő lövészetben bizonyította, hogy a jó tüzeléshez nem kell fiatalnak lenni.
A játékokat tovább színesítette az a művészeti verseny, ahol a sport ihlette festmények, szobrok, zeneművek versengtek. Ez remélhetőleg sikeresen kompenzálta a szállások gyenge színvonalát, a pocsék időjárást és a szemtanúk szerint hideg és mocskos uszoda vizét.
A szponzorok már akkor is fontos szerepet játszottak a játékokon, amelynek hivatalos programfüzetén terjedelmes cigaretta-reklám virított és az amerikai csapat szponzora nem volt más, mint a Budweiser sör. Ez utóbbi ma is így van, kiemelve az alkohol egészséges, sportos oldalát.Az olimpiai híradások ma szmogról, Tibetről és rabszolgamunkáról is szólnak. Jacques Rogge, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság belga elnöke, szerint viszont "Az olimpiai mozgalom egyik legnagyobb ellensége a doppingolás". Szerinted mi?
A Pisilő Lány és más belgaságok
Van egy Belgium, ami rejtett, meglepő, érdekes és kissé fura. Amit nem lát csak az, aki itt vegyül egy ideig. Nem egetverő, nem dönt a falhoz, nem dobja szét az agyad. De megéri felfedezni, megérteni és egy kicsit belekóstolni.Sör - Magritte - Sült Krumpli - Van Damme - Csokoládé - Vaya Con Dios - Fekete Kagyló - Szaxofon - Atomium - Gyémántok - Horta - Hooverphonic - Kongó - Hervé - Tintin - Flamand - Wallon - Brüsszel - Antwerpen - EU - Hupikék Törpikék - Pisilő Fiú és Pisilő Lány - - - és a többi belga dolgok.
"Európai Egyesült Állatok. Jól fogom magam érezni nálatok." - gondoltam MP Sziámira, amikor 2004 szeptemberében landoltam a belga szentföldön. És lőn. Azóta sok vicceset, érdekeset, kellemetlent és furcsát láttam. Mindenféle emberrel és állattal találkoztam. Mindenfélét ettem és ittam. Elvegyültem és kiváltam. Alapvetően megérte.
Négy éve amolyan belga-féle vagyok. Brüsszelben lakom a családommal. Itt dolgozom, a belga államnak fizetem az adóm, itt megyek fogorvoshoz, itt focizom a bajnokságban, itt viszem le heti kétszer a szemetet, itt idegesít a kutyaszar, itt hallgatom a török, arab, stb rádiót a kocsiban. Már a flamand szélsőjobb is rendes belgának tart, hiszen rendszeresen küldi a hírlevelét. Szavazhatnék is az önkormányzatin, de ha egyszer megteszem, onnantól kötelező. Így, persze, nem teszem.
Az élet nyugodalmas, amolyan polgári, de nem mindig fenékig tejfel. Légszennyezés, égszakadás, ország-szakadás, bürokrácia, bűnözés, pocsék autóvezetők, évekig elhúzódó építkezések, mocsok a belvárosban, gyanakvó provincializmus, idegenkedés az idegentől, kishitűség, gyakori csőlátás. A multiplexben nincs számozott hely és a jegyben sincs benne a 30 centes WC. Koldusok és kurvák. Kutyaszar idő.
De ha kisüt a nap, egy csapásra minden megváltozik, Európa szíve megdobban. A kávéházi székek kikerülnek az utcára, az emberek hirtelen kirajzanak és kezdődhet a nagy nemzetközi people watching. Te ülsz, figyelsz és titkon azt reméled, hogy bárcsak mindez így maradna, egy hosssszú kitartott pillanatra. Aztán megiszod a maradék söröd és arra gondolsz, hogy ha egyszer elmész innen, mi is fog hiányozni? A sör biztosan.
Ez a blog azokért van, akiket érdekel a belgaság a kliséken innen és az EU-n túl. Kérdezzetek, üzenjetek és látogassatok ide! Egy sörre mindenki jó nálam.
"Európai Egyesült Állatok. Jól fogom magam érezni nálatok." - gondoltam MP Sziámira, amikor 2004 szeptemberében landoltam a belga szentföldön. És lőn. Azóta sok vicceset, érdekeset, kellemetlent és furcsát láttam. Mindenféle emberrel és állattal találkoztam. Mindenfélét ettem és ittam. Elvegyültem és kiváltam. Alapvetően megérte.
Négy éve amolyan belga-féle vagyok. Brüsszelben lakom a családommal. Itt dolgozom, a belga államnak fizetem az adóm, itt megyek fogorvoshoz, itt focizom a bajnokságban, itt viszem le heti kétszer a szemetet, itt idegesít a kutyaszar, itt hallgatom a török, arab, stb rádiót a kocsiban. Már a flamand szélsőjobb is rendes belgának tart, hiszen rendszeresen küldi a hírlevelét. Szavazhatnék is az önkormányzatin, de ha egyszer megteszem, onnantól kötelező. Így, persze, nem teszem.
Az élet nyugodalmas, amolyan polgári, de nem mindig fenékig tejfel. Légszennyezés, égszakadás, ország-szakadás, bürokrácia, bűnözés, pocsék autóvezetők, évekig elhúzódó építkezések, mocsok a belvárosban, gyanakvó provincializmus, idegenkedés az idegentől, kishitűség, gyakori csőlátás. A multiplexben nincs számozott hely és a jegyben sincs benne a 30 centes WC. Koldusok és kurvák. Kutyaszar idő.
De ha kisüt a nap, egy csapásra minden megváltozik, Európa szíve megdobban. A kávéházi székek kikerülnek az utcára, az emberek hirtelen kirajzanak és kezdődhet a nagy nemzetközi people watching. Te ülsz, figyelsz és titkon azt reméled, hogy bárcsak mindez így maradna, egy hosssszú kitartott pillanatra. Aztán megiszod a maradék söröd és arra gondolsz, hogy ha egyszer elmész innen, mi is fog hiányozni? A sör biztosan.
Ez a blog azokért van, akiket érdekel a belgaság a kliséken innen és az EU-n túl. Kérdezzetek, üzenjetek és látogassatok ide! Egy sörre mindenki jó nálam.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)