A kis brabanti borbély balladája

Van egy fodrász, akihez visszajárok. Alacsony, kedélyeskedő, 40 év körüli férfi, mindig Levi's farmerben. Valamiért engem mindig olaszul üdvözöl, mikor a csengetésre lesiet az emeleti lakásukból. A boltot apjától örökölte, aki néha megjelenik, hogy kedvtelésből megcsináljon néhány frizurát. Csak férfiaknak vágnak. Három szék van, a kirakathoz közelit sosem használják, de feltűnt, hogy mindig van ott egy régimódi, pumpás parfűm-spray a pulton. Egy nap megtudtam miért.

Éppen közhelyes beszélgetésbe merültünk a fodrásszal, amikor mozgásra lettem figyelmes a kirakatnál. Odanéztem és egy csapat idétlenül mosolygó gyerek tapadt az ablakra, élénk kiváncsian nézve befelé. Azért tűntek idétlennek, mert egytől-egyig Down-kórosok voltak.

Aztán kivágódott az ajtó és a legbátrabb beviharzott és vidáman leült az üres székbe, mintha otthon lenne. A fodrász rezzenéstelen arccal köszöntötte: Bonjour monsieur! és folytatta a csattogtatást a fejemen. A fiú felvetett fejjel, büszkén ült, arcán hamiskás mosollyal, a többiek pedig izgatottan kuksizták, hogy most mi lesz? Valahogy éreztem, hogy nagy dolog készülődik és ugyanakkor azt is, hogy a többiek pontosan tudják mi következik. Akkor a fiú megragadta a parfűm pumpát és gyakorlott mozdulatokkal elkezdte magára fújni a tiszta vizet, amivel a fodrász megtöltötte, mielőtt reggel akkurátusan odahelyezte. A bezúduló napfény és a vízpára körbetáncolta a fiú alakját, aki nagyon élvezte a mutatványt, éppúgy mint a társai az előadást.

Aztán hirtelen abbahagyta, kiszaladt és az egész csapat, mint egy megzavart halraj, rebbenve eltűnt.

"Ez mi volt?" - kérdeztem meghökkenve, mint aki varázslatból ébred.

"Semmi, semmi. Minden délelőtt erre járnak. Mindig ugyanaz a gyerek jön be. Ártalmatlanok. Kedvesek. Nem messze van az intézet, ahol laknak." - mondta Charlie és figyelme visszatért a hajam fodrász-gyilkos forgóihoz.

Én meg álmosan elmerengtem a világ folyásán és eszembe juttot ez a vers a kis brabanti borbélyról:

François Villon: Ballada a brabanti borbélyról

Emléke, mint alkonyra régi vár-rom,
viola füstként leng a városon,
s az asszonyokkal én is visszavárom,
ha a fák közt az este átoson.
Azt mondják: nálam is nagyobb gazember
volt ő, nyűgös munkára képtelen,
kékes szemében hullámzott a tenger,
mosolya fájt, akár a végtelen,
terítve várta asztalunk és ágyunk,
mert szoknyahős volt, gyilkos és kalandor
– ahogy nagytitkon lenni mind kívánunk –
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Korán verték világgá Flandriából
és nem volt több vagyona, az egész,
mint az, mit egy fürdőző lát magából
a víz tükrében, hogyha hátranéz.
Dalolva járt, kalapját félretolva,
amíg csapása hűvös kútra vitt;
zsebében lágy kenyér helyett a bolha
kísérte hosszú vándorútjait,
az erdő volt hálópajtása nyáron,
s így álmodott hegyekről színaranyból
homokbányában vagy deres csalánon
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn egy nap henyélve ült a parton,
egy kis vitorlás állt a part alatt,
oly sárga volt, mint ó-szövésű karton,
s mert vászna nászi párnaként dagadt:
elindult rajta, hogy kincsekre lelne
a szirtfokon, hol gyöngy s korál terem,
de szélvihar kelt s jaj, nem volt semerre
a zöld sziget a lila tengeren.
Csak a halál ült a hullámhegyen,
és messze volt a krétafok, az angol:
s ekkor döntött, hogy Párizsig megyen
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

De jól kifáradt s szürke port lehelt már,
mikor meglátta a Temple falát:
s akkor megtudta, hogy minálunk sem jár
mindenkinek gyöngyökből varrt kabát.
Így lett lakáj egy húszlovas ficsúrnál,
s mert lágyan nézett rá a dámanép;
az ezüstkések szemét majd kiszúrták,
és körmei ragadtak, mint a lép.
Egy percig kellett hagyniok magára,
és ő hármat lopott el két aranyból,
mivel természetesnek ezt találta
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

Nem volt szívében rosszaság, se jóság,
oly szőke volt s oly könnyű, mint a szél,
a bűnei úgy nőttek, mint a rózsák,
és hogyha elment, minden sírt, mi él.
Oly nesztelen suhant, midőn az éji
homályban egy késői varjú szállt,
s nem tudta senki, hogy a Bergerés-i
körönd vidékén kalmárokra várt,
kezében árral, minden péntek éjjel,
ott, hol nem hallják már, ha a nagyharang szól,
s így nézte őket végtelen szemével,
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S midőn lakolni kellett volna néki
és lógnia a Notre Dame terén:
a város női együtt mentek kérni
a tanácsot, hogy ne legyen kemény,
s végül levetkezvén minden szemérmet,
bevallották: ez itt a kedvesük,
hogy nem tudják miért, de ő az élet,
s ő az, ki éjjel ott aludt velük,
testükre hűs húsával ráfonódva
s csapzott hajával szálas színaranyból,
hogy ő volt ifjúságuk zöld bozótja:
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.

S a nagytanács borzalmas átkot mondva
fejére, futni hagyta, s ő futott,
s ha azt hiszed, hogy kinn a zöld vadonban
régesrég éhenhalt, úgy nem tudod,
hogy ott az ember részeg vágya megnő
és létrás fákra mászik, s a bozót
mellére dől és a reáderengő
homályban is szakíthat mogyorót,
és húsát bokrok lányos körme vérzi,
míg köztük őrült istenként barangol,
s ez új szerelmét boldogabbnak érzi
Rarunkel úr, a kis borbély Brabantból.